Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nyugdíjba megy az ország Para-Kovács Imre, Magyar Hírlap, 2006. november 9. Nézegeti a kormány a nyugdíjkasszát, forgatja, rázogatja, de akárhogy forgatja is, csak nem talál benne elegendõ pénzt. Mint minden rendes állampolgár, én is sokáig úgy képzeltem a nyugdíjkasszát, hogy van valahol egy nagy páncélszekrény, és abban gyûlik a nyugdíjjárulék, vár reánk, míg meg nem öregszünk, aztán megkapjuk szépen. Ez persze nincs így, de jó elképzelni. Az viszont kétségtelen, hogy a nyugdíjasveszély hatalmas. A filmek arról szólnak, hogy megtámadnak minket az idegenek egy távoli galaxisból, esetleg terroristák jönnek, nácik vagy szörnyetegek az ágy alól, a valóság ezzel szemben az, hogy a nyugdíjasok törnek ránk hamarosan, de legkésõbb 2050-ben. Ahogy a híradásokból leszûröm, a legnagyobb probléma mostanában az, hogy az ügyes és fürge nyugdíjasok idõ elõtt lépnek le a munkahelyükrõl, és bõven a nyugdíjkorhatár elõtt lepihennek. Aztán meg csak élnek tovább, és csak élnek és élnek és élnek. Ilyenek ezek a nyugdíjasok. A kormány persze dolgozik, reformál, mint állat, reggel reformmal kel, este pedig megszorítással fekszik, minden alkalmat megragad, mindenki tizenhat órát dolgozik, és erre pontosan a saját rendõrsége támadja hátba. A budapesti rendõrfõkapitány egyszer csak kitalálja, hogy õ bizony elmegy nyugdíjba, mert az egészség és a család mindenekelõtt. Nem akar õ hülye kérdésekre válaszolni, mûveleti területeket kijelölni, tömeget oszlatni, hanem majd játszik az unokákkal, akik lovagolnak rajta, kergetõznek a diófa alatt, és a nagypapa mesél. Mondjuk, lesz mit neki. Erre Lapid Lajos és Szik László – a két helyettese – is kitalálja, hogy õ bizony elmegy nyugdíjba, egészség, család stb. A kormányfõ gyûrögeti a nyugdíjreformról szóló napirend elõttijét, és arra gondol, hogy viperát melengetett a keblén, amikor ilyen elánnal védte rendõreit, akik most a legjobb sztorit biztosítják az ellenzék szónokainak a leleplezõdött rendõrségrõl, a bukott vezetésrõl és a terrorról. Osztályvezetõk és kerületi kapitányok sora jelezte, hogy decemberben befejezi a szolgálatot és védelmet. Nekik is elegük van, hoppácska van (copyright Palik László), nekik azt senki sem mondta, hogy a rend õrzése ilyen dolgokat takar, amikor már a nevében is benne van, hogy a rendet kellene õrizni, nem a rendetlenséget. Ha rend van, akkor oké, de ilyen körülmények között jön a diófa, az unokák, a kergetõzés és a mese. A járványos nyugdíjba vonulás elsõdleges következménye (leszámítva a humorosnak szánt párhuzamot a kormány panaszkodásának tárgyával) a Fidesz azonnali támadásba lendülése. A legutóbbi tréningen már meg is kapták az új kazettákat a képviselõk, mert azóta nem jelenhetnek meg nyilvános helyen anélkül, hogy el ne mondanák: Gergényi lemondása a rendõrterror elismerése, ami kezdetnek jó, de korántsem elegendõ, és mostantól mondani fogják, amíg Orbán ki nem cseréli bennük a csipet. Mindemellett magam is nehezen tudok elképzelni más okot, mint az utcai cirkuszban felõrlõdött idegrendszert, hiszen azt mégsem merem feltételezni, hogy mindannyian megsértõdtek a kényes kérdésektõl, és tulajdonképpen duzzogni mennek a tanyára. Inkább arról lehet szó, hogy tényleg nem ilyen terhelésre voltak kiképezve, õk mindannyian a langyos szocializmus rendõrei, és kiégtek, elhasználódtak a felgyorsult világban, úgyhogy – mit sem törõdve azzal, hogy nyakig nyomják a córeszba a kormányt – menekülõre fogják, amíg még tehetik. A politikusok magyarázkodhatnak, de magyarázkodásuk eleve kudarcra van ítélve, mert nem kell rajta lenni a fideszes bérlistán ahhoz, hogy kételkedéssel fogadjuk Gergényi méla rapjét, miszerint "az elmúlt hetek eseményei és mostani döntése között nincs összefüggés". Aha, persze, nincs semmi összefüggés. Már régen elhatározta, hogy a csúcson fogja abbahagyni, és megítélése szerint most jutott el arra a fokra, ahonnan már nem lehet tovább emelkedni, az emberek majd virágot dobálnak, és úgy emlékeznek rá, mint akitõl féltek a bûnözõk, és akit imádtak a polgárok. Akárhogy nézem is, ez öv alá ment, a legrosszabb idõzítéssel és a legátlátszóbb mosakodással körítve, mintha tulajdonképpen mindegy is lenne, hogy elhiszik-e az emberek. Nos, sikerült. Nincs élõ ember ebben az országban, aki elfogadja a fenti idézetet igaznak, és rendõrfõkapitánytól az ilyen egyértelmû füllentés legalábbis figyelemre méltó. Para-Kovács Imre Nyugdíjba megy az ország, Magyar Hírlap, 2006. november 9.